Gali Máté írása a Mandiner hetilapban.
Az Árpádok vérségi-nemzetségi viszonyok mentén létrejött törzsi állama helyett Szent István új típusú, frank és német mintákon alapuló, de nem azokat másoló államot hozott létre. Első királyunkat minden bizonnyal a feleségével, Gizella bajor hercegnővel az udvarába érkező német előkelők győzték meg arról, hogy helyezze országa irányítását területi alapokra, szakítson az addigi gyakorlattal, miszerint a fejedelmi család tagjai osztoztak a fennhatóságuk alatt lévő területeken – mint például a somogyi és más dél-dunántúli vidékek felett a hatalmat gyakorló Koppány vezér, aki Istvánnal Géza nagyfejedelem révén állt rokonságban –, és a neki engedelmeskedő területeken egységes elvek mentén alakítson vármegyéket.
A vármegye mint intézmény tehát egyidős a magyar államisággal. A frank grófságokra emlékeztető első vármegyék az István közvetlen uralma alatt álló dunántúli és nyugat-felvidéki régiókban létesültek, és úgy jöttek létre újak, ahogyan az országépítés során a király fokozatosan maga alá gyűrte az olyan nagy hatalmú, tőle nem függő törzsfők törzsi államait, mint a fentebb említett Koppány, a Maros vidéki Ajtony vezér vagy éppen az erdélyi Prokuj gyula, aki ráadásul István anyjának volt a testvére. A vármegyeszervezés István idejében kezdődött, és jóformán az egész Árpád-kort átfogta, hiszen voltak olyan vármegyéink is, amelyek a 13–14. században születtek. A források alapján a történészeink több-kevesebb fenntartással tíz vármegye István kori létét tudják kimutatni: Csanád, Doboka, Fejér, Győr, Hont, Kolon (a későbbi Somogy és Zala), Nyitra, Veszprém és Visegrád. A vármegyék pontos száma jelenlegi ismereteink alapján megállapíthatatlan, annyi bizonyos, hogy az említett tíznél több, illetve a 12. századi krónikákban előforduló hetvennél kevesebb lehetett.
A vármegyeszervezés István idejében kezdődött, és jóformán az egész Árpád-kort átfogta”
Az államszervezet e fontos középszintű egységei élére több helyütt is István megbízható német hívei kerültek, akik semmiféle vérségi kapcsolatban nem álltak a magyar nemzetségek és nagycsaládok vezetőivel és tagjaival, ami a királyhűségüket illetően erős biztosítékot jelentett. Ők lettek a király által kinevezett és leváltható megyés ispánok, akik a vármegye csúcsán az uralkodói hatalmat testesítették meg. Fő feladatuk a királyi jövedelmek – adók, vámok, vásári illetékek – behajtása volt, aminek fejében megtarthatták egy részüket. Az igazságszolgáltatás terén is szerephez jutottak, hiszen az egész vármegyére kiterjedő bírói jogkörrel rendelkeztek, s az általuk kiszabott ítéletek végrehajtásához igénybe vehették a nekik beosztott katonaságot. Az ispán irányítása alatt álló katonaság nemcsak a belső rend fenntartására volt bevethető, háború esetén a vezetésével hadba is vonult.